Bushido
Az öregember lassan a tűz felé fordította arcát, és a lángokat kezdte el bámulni.
Majd lassan, nyugodtan kezdett beszélni.
- Azt kérted, beszéljek neked a bushidoról?
- Igen! - feleltem, talán túl lelkesen is, mert az öregember visszafordította hegekkel barázdált arcát a tűz felé és egy nagyot sóhajtott. Pár másodperc után az arca megváltozott, mintha a gondolatai teljesen elszakadtak volna attól a helytől, ahol voltunk és megkérdezte:
- Te gondolkoztál már azon, mit jelent a bushido?
- Igen. – feleltem csalódottan.
- És? Mire jutottál?
Mielőtt válaszoltam volna összeszedtem a gondolataimat, előkotortam minden emlékemet, amim csak volt, hogy ne lőjek bakot a válaszommal.
- Semmire. – mondtam végül.
Az öregember elmosolyodott.
- Azért fiatal létedre nem is vagy olyan ostoba, mint gondolná az ember.
A mosoly szép lassan eltűnt az arcáról, és visszatért az előző merengésbe, mialatt a lángokat nézte, ahogy szép lassan felemésztik a fát. Kis idő múlva megint elkezdett beszélni.
- Tudod egyszer, régen egy hercegnőt kísérő csapathoz voltam beosztva. A helyem pont a hintó mögött volt, így hallottam, mikor a hercegnő ugyan ezt kérdezte a csapat parancsnokától. Hogy mi is az a bushido? A csapat parancsnoka ezt válaszolta:
- Erre sajnos nem felelhetek fenség.
- Miért nem?
- Mert az ember gondolatokkal föl nem foghatja a bushido lényegét.
- Akkor mond el, hogy mit érzel.
- Még a legtisztább érzelmek, mint uram, vagy a szüleim iránt érzett szeretetem is sekélyes, és felszínes dolgok a bushidohoz képest, fenség. Az érzelmeim alapján leírni a bushidot, olyan lenne, mintha egy lepellel letakart arcot írnék le.
- De csak tudsz mondani valamit a bushidoról, nem?
- Fenség. A zenész mesélhet a világot betöltő ritmusról, de nem adhatja meg a fület, hogy hallja azt. Olyan ez fenség, mint amikor egy hegyről beszélünk. Leírhatjuk az alakját, magasságát, és hogy milyen növények vannak rajta. Ilyenkor lesz egy elképzelésünk, arról milyen is a hegy. De ha pár mérfölddel odébb megyünk, akkor már egy teljesen más kép tárul elénk. És még ha teljesen körbe is jártuk a hegyet, akkor sem fogjuk ismerni, magának a hegynek a lényegét. Hogy hogyan került oda, milyen ásványokat rejt a belseje és mi a célja vele a világmindenségnek.
- Azért csak vigyél körbe a te hegyed körül. - mondta mosolyogva hercegnő.
- Fenséged, mi alapján éli az életét? Hogyan dönt a dolgok és az emberek felől?
- Az alapján, amit helyesnek és jónak vélek. - vágta rá rögtön a hercegnő.
- És mi alapján vél valamit jónak, vagy rossznak fenséged? - kérdezte mosolyogva a parancsnok.
Nem tudom. - felelte a hercegnő tétován.
- Számomra a bushido az, ami megmondja, hogy mi jó, és mi nem, fenség.
- Szóval a bushido ennyi? Egy erkölcsi útmutatás?
- Nem, fenség. Nem csak. Tudja fenség, minden embernek születése óta van egy isteni része. Egy picike darab, amit végső sorban annak köszönhetünk, hogy az istenektől származunk, hogy ők teremtettek minket. Ez a kis darabka teszi lehetővé, hogy minden ember elvégezhesse, amire rendeltetett ezen a világon. Azt, hogy a kovács megmunkálhassa a fémet, hogy a parasztok rizst termesszenek a magvakból, hogy a költők verset írjanak.
- Szóval ti, bushik azért vagytok ennyire különbözőek, mert mindenki teremt, míg ti pusztítotok? Hiszen végül is ez a feladatotok? – vágott közbe a hercegnő.
- Egyáltalán nem fenség. Egy bushinak nem a pusztítás a célja. Sőt meg vagyok győződve róla, hogy senki más nem tartja többe az életet, mint egy bushi. Csak az beszél könnyű szívvel a halálról, aki még nem látta azt a saját szemével. Aki már látta valaki szemében a fájdalmat, miközben érezte kardja markolatán, ahogy a penge belevág az illetőbe, érezte, ahogy a penge először átvágja a bőrt, mintha csak papírt vágna, majd a húst, mint mikor egy tömb vajban megindul a kés, majd érzi a katana egyetlen gyors rezdülést, ahogy áttör a csonton, mintha csak egy fa pálcikát tört volna össze a két kezével, csak az tudja igazán milyen sokat ér egy élet. Nem fenség. Nekünk is az alkotás a célunk.
- És mit alkottok? - kérdezte az előzőektől kicsit megijedve a hercegnő.
- Embereket fenség. Magunkat. Ez a mi utunk.
- De akkor hogy-hogy mégis olyan könnyen eldobjátok az életeteket?
- Nem dobjuk el olyan könnyen, fenség. – mondta mosolyogva a parancsnok – Minket csak könnyebben megtalál a halál. A hegy egy másik oldaláról fenség, a bushido a halálban rejtőzik.
- Hogy igazán megismerje valaki a bushidot, meg kell halnia? - hőkölt hátra a hercegnő.
- Valamilyen értelemben igen, fenség.
- Ez szörnyű!
- Látom fenséged, nem teljesen érti ezt. A bushinak teljesen el kell fogadnia a halált. Olyan ez mintha meghalna saját maga számára.
- Miért?
- Fenség. Ha az ember bármihez kezd, ezen a világon, mérlegelnie kell a helyzetet, amibe került. Meg kell néznie, hogy mit tehet, és ennek milyen eredménye lesz.
- Evvel nem mondott sok újat, parancsnok.
- Viszont egyetlen átlag ember sem lát tisztán. Mindenkit befolyásolnak az előítéletei. Mindenkit befolyásolnak a gondolatai. Mindenkit befolyásolnak az érzelmei. A szeretete, a dühe, a vágyai és általában minden, amire azt mondjuk, hogy én, vagy te, vagy ő. Ha az ember elfogadja a halált, akkor szinte eltűnik az énje, illetve ha kizárja az ítéletét befolyásoló összes személyes dolgot, akkor tulajdonképpen kizárja magát a világból. A világ szemszögéből olyan ez, mintha meghalt volna. Csata közben minden, ami ő, a szerettei, vágyai, célja, emlékei összezsugorodik egy piciny részbe, a feje hátsó részén. Ennek a parányi résznek csak annyi köze van a cselekedeteihez, mint fenségednek most, a kocsi irányításához. Bármikor közbeszólhatna, és a kocsis azt tenné, amit fenséged mond, de kegyed tudja jól, hogy ha nem szól bele, akkor lesz önnek a legjobb.
- És ki lesz akkor a kocsis?
- Én leszek, fenség. Illetve még sem. Csak az a részem, ami képes elfogadni a világot olyannak amilyen. Nincs ott az énje, ami görbe tükörként torzítja világot. Ha ilyenképpen meghalok, eltűnik ez a tükör, és teljes világot lát, olyannak látom, amilyen az valójában. Nem érzek múltat és jövőt, nem tudom, hogy mit fogok csinálni a következő pillanatban. Egyáltalán nincs olyan az idő alatt, hogy tudnék, vagy éreznék valamit, hiszen nincsenek gondolataim, sem érzéseim. Olyan, hogy én, nem létezik. Ilyenkor a világ teljesen egyértelmű, és logikus.
- Hát ilyen halálban van elrejtve a ti utatok. - mondta a hercegnő inkább már magának, mint a parancsnoknak.
- Igen, fenség. - fejezte be a beszélgetést a parancsnok.
- Az út hátralévő részén már nem beszéltek egymással. - fejezte be a történetet az öregember. Szavait még mindig inkább a lángokhoz intézve, mint a körülötte ülőkhöz.
- Szerinted megértett valamit a bushidoból a hercegnő? – kérdeztem.
- Azért még sem szorult beléd annyi bölcsesség, mint gondoltam? – vigyorgott rám az öreg.
- Ezt hogy érted?
- Te megértettél valamit is a bushidoból?
Szólni akartam, de nem tudtam. Nagyon nevetségesen nézhettem, mert az öregember nevetni kezdett, de ez akkor nem érdekelt, mert választ kaptam egy kérdésemre.
- Csak azt, hogy soha nem fogom megérteni. – mosolyogtam vissza az öregre.
- Ahogy senki sem, még az istenek se. – mosolygott ő is.
Decsi Péter
2009. augusztus 12.