Víz és bambusz

Azt gondolom, az ember alapból olyan, mint a tűz, az egész élete egy nagy fellobbanás, amely se nem hozzáad, se nem elvesz a világból, csupán állandóan váltakozó, csapongó vágy más és más dolgok iránt, mely a halálfélelemben gyökerezik. Persze elmondhatjuk, hogy minden tettünk, hú de nagy, hú de fényes, hú de mekkora nyomot hagy a történelemkönyvben, de mindezek mellett továbbra is csak a dolgok tartalma változott, a lényege (vagy alapvető struktúrája) viszont nem. Így az ember egy megalomániás géppé válik (hiszen a halálfélelme kiszámíthatóvá teszi), amely mindent uralni akar, csak önmagát nem. Az életet nem éli, hanem túléli. A halál tabutéma számára, kerüli, mint a forró kását. Ha elégedetlen önmagával, mást okol vagy mástól vár segítséget. Vagy épphogy másokon akar "segíteni". Mind hibás gondolkodás, a vakok egymás vállát veregetik, hogy milyen jól látnak mindent. Pedig egy az igazság, hogy senkinek nincs szüksége olyan szellemi szabadságra, melyet más harcolt ki. Mindenki a maga útján, de ahogy ezt egyik mottónk is jól mondja, "egymást segítve". Vagy egymás figyelmét felkeltve, olyan dolgokra, melyekre még véletlenül nem gondoltunk, melyeket nem vettünk észre magunkban.

Mikor a tűz figyelme önmaga felé fordul, egy belső harc kezdődik, s már nem mindenki más a hibás az állapotunkért, hanem bátran szembenézünk önmagunkkal. A tűz saját füstjébe fojtja önmagát, és egyfajta sötétségbe, ismeretlen űrbe jutunk, hiszen még sose láttuk az életet ilyen szemszögből, nyilván picit új a terep, nehéz tájékozódni. Ennél a pontnál nagyon hasznos egy tapasztaltabb mester ottléte, mert százszor is vissza kell fordulnunk, mielőtt otthagyjuk gyerekes félelmeinket és megtesszük az első lépést az ismeretlenbe. Ekkor végre törtünk egy rést a minket körülvevő félelem-vakság maghéjon, és kicsírázhatunk. A természetünk ezzel együtt fokozatosan változik, a felületes, csapongó, haragos, bátor, harcias, eddig mindenek felett istenített erő (tűz) helyét egy lassú, egészen másfajta, mélyről jövő "erő" veszi át, ami annyira más, hogy az elején még gyengeségnek tűnik. Ez a VÍZ.

Az élet ezután már nem menekvés a haláltól, a dolgokat nem csak kapni, hanem adni is akarjuk, a ciklikusságtól nem félünk, hanem mint a hullámzást és az apály-dagályt természetesnek és szükségesnek fogadjuk el. A tetteinket mélyről indítjuk (csípőből), nem parázunk, tesszük a dolgunkat, és az utunkat nem a cél miatt járjuk be, hanem az út miatt érjük el a célt. Már nem akarunk mindenkit meggyőzni, hogy pont olyan legyen, mint mi, mert mi aztán jobban tudnánk. Kezd fogalmunk lenni az "ÚT"-ról, ezért nem ítéljük el azt, aki még az elején tart, inkább (bármilyen furcsának is hangzik) egyfajta atyai szemléletet sajátítunk el, melynek része az "élni és élni hagyni", "minden a maga idejében érik meg". Nem vagyunk elvakultak, hanem többféle megoldásra is készen vagyunk, nem tervelünk, mint az agyalágyultak, hanem a pillanatban is tudunk dönteni, hiszen tudjuk, hogy ha van a szituációhoz "szemünk", hogy teljes valójában meglássuk, akkor úgyis jól döntünk, ha meg nem, az se baj, majd máskor kinyílik az a szem. A maga idejében. Egy csomó felesleges aggálytól és céltalan gondolattól szabadulunk meg, és egyre több terünk van a fejlődéshez, az új dolgok feldolgozásához. Mert az atyai vonal mellett ott van az "újszülött" is, aki (újra)felfedezi fejlődési potenciálját, és minden pillanatot az életében tisztán és "első kézből" érzékel. A vízből egy új, az "élet" szóhoz jóval méltóbb hajtóerő/élet születik, keleten ez egy csodálatos növény alakjában jelenik meg, nevezetesen a bambuszról van szó. Talán nem kell magyarázni, hogy miért pont ez a vízparti növény az: Magasan, büszkén nő, de büszkesége nem beképzelt, nem kell másokat (mondjuk a szél szellemét) legyőznie ahhoz, hogy tudja magáról, hogy Ő valami. Míg a többi növény vagy eltörik, kidől, mert túl büszke volt, vagy pedig kúszik-mászik tapad- fekszik-lebeg, mert mások erején élősködik, addig a bambusz töretlenül áll, és otthont és védelmet nyújt a benne megbúvóknak, építőanyagot és szerszámot szolgáltat az embereknek. Azoknak pedig, akik szeretik, tisztelik és figyelik őt, megmutatja a titkait. (illetve átruházza rájuk a jellegzetességeit).

 

Remeli Viktor