Chikung

Chikung és pranayama a harcművészetekben



A chikung (avagy qigong) egy kínai eredetű meditatív gyakorlat, amely gyakran lassú mozdulatokat és légzéskontrollt használ, hogy a gyakorlóban segítse a chi áramlást és javítsa az általános testi és lelki állapotot. Természetesen sok olyan formája is van a chikungnak, amelyben nem mozognak, vagy amelyben nem végeznek specifikus légzésgyakorlatot.

A kezdetektől napjainkig a chikung főleg az egészség megőrzésére, betegségek legyőzésére és megelőzésére és hosszú élet elérésére használatos. Eredetileg a kínai gyógyítás részeként lett kifejlesztve, azonban fokozatosan eggyé vált számos harcművészettel a gyakorló fizikumának alapvető és kiegészítő megerősítése céljából.

A chikung elnevezés két szóból áll: a chiből, ami energiát, lélegzetet, és éltető elemet, azaz élelmet (rizst) is jelent, illetve a kungból, ami hosszú időn keresztül gyakorolt jártasságot, mesterséget jelent. Gyakorlatilag a belső energiák irányításáról beszélünk, bárimt is értsünk “belső energia” alatt. E tekintetben a kínai források véleményei is megoszlanak, a vita különösen a chikung hatásmechanizmusát illetően alakul ki, amely tudományosan nem, illetve nehezen igazolható.

Mindehhez hozzátartozik, hogy a gyakorlat eredete messze visszanyúlik a taoista illetve buddhista kolostorok meditációs illetve vallásos gyakorlataihoz, továbbá erős párhuzam vonható közötte és a tibeti kolostorok illetve az indiai jógaiskolák között. A pranayama elnevezés az indiai légzésgyakorlatokra utal, melyek a jóga egyik alappillérét képezik, és lényegében megegyeznek a chikunggal, csupán a mentális fókusz inkább a lélegzet érzékelésén van, mint az energiaáramlásén. Nem utolsó sorban az alternatív gyógymódok gombaszám szaporodó, ayurvédikusnak, reikinek, prananadinak, bioenergetikának, kineziológiának nevezett praxisai is rengeteg hasonlóságot mutatnak a chikunggal, illetve belőle eredeztetik magukat.

 

Összefoglalva azt modhatjuk, hogy három fő céllal végzik a chikung gyakorlást:

1)      Az erő és egészség növelése illetve kórfolyamatok visszafordítása céljából

2)      A chi-vel való, illetve a chi áramlás helyretételével történő gyógyítás céljából

3)      Abból a célból, hogy közelebb kerüljenek a természethez, a valósághoz, a Tao-hoz.

4)      Negyedik mellékágként pedig a harcművészeti alkalmazást kell megemlíteni, amely manpság nagyon ritka, gyakorlatilag kihalt az iránta való érdeklődés.

 

A chikungot gyakran összekeverik a tai chi-vel, ami egy kínai harcművészetből származó, lassú mozgásokra fókuszáló meditációs forma, és amely erősen támaszkodik a chi-kungra, de azt kiegészíti harci, illetve arra emlékeztető elemekkel. A legtöbb kínai harcművészetben valamilyen formában szerepelnek chikung gyakorlatok, de legtöbbször csak kiegészítésként, edzés előtt meg után. A célja a chikungnak ez esetben az izmok, inak, idegpályák megerősítése, a fájdalomtűrés kitolása, a légzés kordában tartása és a kocentráció, a lélekjelenlét és az erőkifejtés mértékének, sebességének növelése.

 Ezenkívül bizonyos (harcművészeti) iskolákban a chi-t képesnek tartják érintkezés útján való átáramlásra, így kísérletet tesznek dolgok összetörésére, belső sérülések okozására, kézrátételes gyógyításra illetve öngyógyításra (hangsúlyozottan hatékonynak hiszik az eljárást az életpontokon alkalmazva). A leghihetetlenebb harcművészi elképzelések közé pedig már olyanok sorolhatók, mint a levitáció, a testsúly-növelés (a “legyökerezés” stabilitást ad), a “lőtávolból” indított chi-sugár általi paralízis, hatodik érzék, láthatatlánság, a bőr áthatolhatatlanná tétele és úgy általában a legtöbb képesség, amit egy mesebeli taoista mágusnak tulajdonítanánk. Erősen kérdéses, ezekből a célokból mit és mennyit lehet elérni, ahogy az is kérdéses, hogy egy európai harcművész ezeket mennyire érzi céljainak.


Értékelés

 

Szót kell ejteni arról, hogy egy európai harcművész miben is látná konkrét hasznát a chikung gyakorlásának. Mint a legtöbb meditációs forma, ez is nyilván elősegíti a higgadtságot, a letisztult gondolkodást, a töprengés nélküli cselekvést, a természetességet. Mivel bizonyos belső, vegetatív működéseket tesz tudatossá, és irányíthatóvá (ahogy pl. megtanulható a fül mozgatása), úgy el kell gondolkoznunk azon, vajon milyen előnyökhöz jut valaki, aki a légzést, vérkeringést, vegetatív reakciókat, saját lelki egyensúlyát valamelyest uralja. Egy harci, vagy utcai önvédelmi helyzetben például óriási előnyt jelenthet az ösztöneinkkel és testműködésünkkel való szorosabb kapcsolat, mert ezáltal esetleg elkerülhetjük az “adrenal rush” elnevezésű tüneteggyüttest, amely leginkább “lefagyásban”, térdremegésben, a test finommechanikájának teljes elvesztésében, és erőtlenségben mutatkozik meg (súlyosabb esetben fülzúgás, ájulás). Az elnevezés amúgy hibás, mert nem az adrenalin okozza ezeket, hanem az adrenalin hatására a két legősibb, legösztönösebb működési módunk közül az egyik bekapcsolódik: vagy prédává válunk, vagy vadásszá. Jó lenne ezt uralni tudni.

 Ezen a ponton rendkívül érdekes párhuzamot vonhatunk a kínai chikung, és a japán kiai között: a kiai-nak, azaz az erőkiáltásnak valójában pontosan ez a szerepe: hogy az ösztönös működéseket a kívánt mederbe terelje (és közben az ellenségét nyilván az ellenkezőbe, azaz megfélemlítse). A chi meg a ki lényegében ugyanazt jelentik, csupán Japánban nem az életerő kifinomult megmunkálására teszik a hangsúlyt, hanem ehelyett javarészt “durván” dolgoznak vele. Amúgy a két kultúra harcművészeteiben is tükröződik ez a lélektani különbözőség: a japán harcművészetek egyszerűbbek, letisztultabbak, míg a kínaiak bonyolultabb mozgásúak és misztikusabbak.

 A másik motivációnk a chikung elsajátítására pedig egy belső útkeresés, önmagunk mélyebb megismerése. A harcművész abban különbözik a küzdő-sportolótól, hogy ellenfelénél is jobban igyekszik önmagát legyőzni. Ha pedig győzni akarunk, úgy meg kell ismerkednünk ellenfelünk, azaz önmagunk valódi természetével. Ennek persze rengeteg módja lehet, de egy keleti kultúrkörből merítő harcművész számára csakis olyan út megfelelő, amely nem tartalmaz túl sok elméletet, és a kőkemény valósággal szembesíti a gyakorlót. Ahogy a dojoban, úgy szellemi útján is a harcművész nem a szavak, hanem a tettek embere kell legyen.

 Kínában javarészt a chikung, míg Japánban a zazen vált a harcművészetek kiegészítő meditációjává. Természetesen léteznek átjárások, hiszen a Zen a kínai Chan-ból ered, és a japán nindzsák rengeteg mágikus dologgal próbálkoztak (pl. kuji-kiri, a mágikus ujjtartások), ami megint kínai behatásra utal. Akárhogy is vizsgáljuk ezek eredetét, előbb utóbb minden szál Indiába (és Tibetbe) vezet. Ez a keleti kultúra bölcsője.

 Sajnos nagy akadályok hárulnak a chikungot őszintén gyakorolni kívánók elé. A legnagyobb akadály, hogy egy alapjaiban más kultúra, mint a mienk (a mienk végső soron mezopotámiai eredetű), így nem nagyon tudunk ráhangolódni a chikung valódi jelentőségére. A másik akadály, hogy a jelenleg rendelkezésre álló tudás erős állami cenzúra alatt van, a chikung mindigis kényes kérdés volt a kommunista Kínában. Nincs ugyan betiltva, de gyakorlása, kutatása és promóciója erősen szabályozva van.

 Ha valaki valóban rá akar lépni erre a rögös útra, arra kell készüljön, hogy rengeteg kitartásra és türelemre lesz szüksége. Talán végig kell tanulmányoznia mindazokat a tudásmorzsákat, amiket Indiától Japánig összeszedhet. Talán rengeteget kell sikerélmény nélkül, vagy vélt (placebo) sikerrel gyakorolnia. Talán még az intuícióját is elő kell vennie olykor. És a siker egyáltalán nem garantált, viszont az igen, hogy egy olyan különleges utat járhat be, amit igazán a magáénak nevezhet.

 

 

Remeli Viktor, 2009.nov.5., Bp.

Források:

 

Az első oldal angol és magyar forrásból szabadon idézve, illetve saját kútfőből készült.

A második oldal a személyes véleményt tükrözi, és kevésbé általánosan, a minket érintő kérdésekre térve beszél a témáról.

 

http://en.wikipedia.org/wiki/Qigong

http://www.wingtsun.hu/chi_kung.htm