Ősközösség

Pados Róbert Béla

Az ősközösséget, mint a régi idők eszményi társadalmát tartják számon.  Ez nem csak a naiv emberek és egyszerű asszonyok véleménye, hanem az iskolai történelemkönyvek is ezt sugallják.

Nézzük mi lehetett a valóság!  A biztos igazságot nyilván senki sem tudja, hiszen nincsen semmilyen közvetlen bizonyíték, írásos anyag vagy szemtanú.  Tehát csak feltételezéseink lehetnek, de a közvetett bizonyítékok és a józan ész segíthetnek az eligazodásban.

Tehát milyen lehetett az, az idillikusnak gondolt társadalom?  Valószínűleg a legvadabb és legkegyetlenebb önkényuralmi rendszer!  Csak az erősebbnek volt igaza, a döntéseket mindig a vezető, azaz a legjobb harcos hozta meg.  Csak neki volt igaza, a gyengébbeket csak addig tűrte meg maga mellett, amíg hasznosnak érezte.  Az élelemből először neki jutott, övé volt a legjobb hálóhely.  A többiek ugyanúgy zsarnokoskodtak rangban, tehát erőben lejjebb állók felett.  Ám az erősebbek élete sem volt csupa vidámság, mindenki azt leste, hogy mikor tudna előrébb kerülni.  Egy kisebb sérülés, betegség is végzetes lehetett.  Az öregkori gyengeség pedig teljes és végérvényes bukáshoz vezetett.

A gyengébbek, a vesztesek vagy behódoltak, vagy agyonverték őket, esetleg elkergették, ami akkor egyenlő volt a halállal.

Előre lépni a ranglétrán csak a másik legyőzésével, esetleg csak a megnyomorításával, megölésével lehetett.  A csaták és küzdelmek győztesei, ha sérüléseket szenvedtek, csak másodpercekig örülhettek az előrejutásnak, hiszen mint könnyen legyőzhetőekké váltak a rangsorban lejjebb lévőknek is.  Tehát nagyon meg kellett gondolni ki, mikor és ki ellenében próbál előre lépni.

Azt hiszem érthető, hogy miért nem vágyom eme idilli, tökéletes, társadalomba vissza, ahol mindenki egyenlő, mindenki boldog…

Máriaremete, 2002. július 5.