A harcművészet a modern világban

Pados Róbert Béla

 

A mai, modern világ zavaros, ellentmondásos, békés és békétlen egyszerre.  A harcművészet a régi világban egyszerű és világos volt: le kellett győzni az ellenfelet és túlélni a csatát.  Nem voltak komplikált kérdések, okoskodó érvek, ha győztél igazad volt, ha vesztettél nem.  Ezt az egyszerű dolgot, hogy lehet a modern életbe beilleszteni?  Lehet-e vagy kell-e egyáltalán összhangba, sőt harmóniába hozni napjaink káoszával?  Erre a kérdésre próbálok választ keresni, vagy arra, hogy van-e válasz egyáltalán.

Nézzük meg néhány aspektusát és dilemmáját a fenti kérdésnek.  Valószínűleg a legeszetlenebb kérdések következnek, amit fel lehet tenni.  Az az alapigazság, hogy egy kérdés minél rosszabb, annál gyakrabban teszik fel, itt is érvényesül.

 

A harcművészet gyilkosokat nevel?

 

A polgári, hétköznapi életben a gyilkosságokat polgári és hétköznapi dolgokkal és módon követik el, nem keresnek kifinomult művészi technikákat.  Nehezen képzelhető el, hogy valaki azért edz 10 éven keresztül, hogy jobban tudjon ölni.  Senki nem tesz meg egy kardvágást ötvenezerszer, hogy a szomszédját jobban le tudja vágni, vagy nem gyakorol és ismétel senki egy jiu-do dobást ötezerszer, hogy a feleségét jobban a földhöz tudja vágni, és nem azért tanul meg valaki egy karate katát, hogy nagyobb pofont tudjon adni a szomszéd gyerekének.

A profi bűnözők jobb, gyorsabb és hatékonyabb technikákat és eszközöket keresnek és találnak.  A katonai szervezetek és egyéb fegyveres testületek is a lőfegyvereket, bombákat és egyéb modern dolgokat használják.

Ezek szerint valószínűleg NEM a gyilkolászás eszköze a harcművészet.  Tehát talán sport! 

 

Harcművészet vagy versenysport?

 

Mi a modern sport?  Kissé elrugaszkodott az antik, görög eszményképtől.  Valószínűleg de Coubertin báró, az újkori Olimpiák megalapítója is forog a sírjában, ha látja a mai versenysportot.  Az 1908-as olimpiai jelmondatot ma inkább egy harcművész szájába illőnek érezzük, mint egy versenysportolóéba: „…nem a győzelem, hanem a részvétel a fontos, mint ahogy az élet lényege sem a győzelem, hanem a küzdelem maga.”  Érdekes, ugye!?

A versenysport ott kezdődik, hogy elküldik a tehetségesnek nem látszó gyerekeket, csak azokkal foglalkoznak, akiktől győzelmet remélnek.  A Sporttudományi Egyetemen ezt oktatják: „kiválasztás” nevű tárgyként.  Ha elkezdődtek az edzések, akkor csak „sportspecifikus” edzéseket tartanak, más mozgás tilos, nehogy ártson az eredményeknek.  Ha eljön a versenyzés ideje, akkor csak az a fontos, csak arra készülünk: „formaidőzítés”.  Ha nem sikerült eredményt elérni talán kap még egy esélyt, de nem biztos.  Ha bejutott a döntőbe, miért nem dobogós, ha dobogós miért nem első?  Ha sikerül az országos elsőség, nyitva a világ.  Mehet nemzetközi versenyre, és ismétlődik az előző.  Ha nem sikerült eredményt elérni talán kap még egy esélyt, de nem biztos.  Ha bejutott a döntőbe, miért nem dobogós, ha dobogós miért nem első?  Ha egyszer nyert és következőleg nem, az nemzeti gyász, ha csak harmadik lett, az csúfos kudarc, ha 15-ször nyert, de egyszer nem hagyja abba, keresünk másikat.

A versenysport másik csodálatos vívmánya a fair play díj.  Becsület, oh!  Miért kell azért díjat adni, ha valaki betartja szabályokat, ha teniszezéskor kint volt a labda az bemondja. Ez miért nem természetes?  Miért kellenek bírók?  Hogy ne csaljanak a versenyzők?  Igen.  Tehát mindent lehet, amit a bíró nem lát.  A becsületre nevelés hatékony eszköze a sport (?).  Láttál már harcművészt, aki egyedül gyakorol egy erdei tisztáson egy nunchaku gyakorlatot és csal!?

A győzelem elérésére megjelentek a doppingszerek és tiltás is.  Hogy szól a tiltás?  Tilos a listán szereplő agyagokat, a listán szereplőnél nagyobb koncentrációban alkalmazni.  Tehát egy ügyesebb vegyész és egy ügyesebb orvos kell, és minden rendben van.  Láttál már harcművészt, aki egyedül gyakorol egy erdei tisztáson egy tonfa gyakorlatot és doppingol!?

 

Az obi

 

Mire való az obi?  A laikusok is érdekesen értelmezik, de harcművészeknek is többféle elképzelésük van róla.

Nézzünk néhány elképzelést.  Arra való, hogy összefogja git, vagy, hogy legyen hova tenni a kardot, ez igaz, de ennél azért több is.  A kék gihez olyan jól mutatott a narancssárga öv miért cserélted le zöldre?  Ezt nem szükséges kommentálni, gondolom.  Sokan azt hiszik, aki fekete öves az mindent tud.  Aki fehér-piros öves az még a mindennél is többet.  Látunk ellenpéldát Szép(…) számmal.  Jelzi a viselője felkészültségét.  Ez sem teljesen igaz, látunk már zöld öveseket judo versenyen, akik minden fekete övest megdobtak. 

Jelzi az övvizsgákat.  Nos, ez igaz. 

 

Az övvizsgák

 

A kérdést az egyes iskolák és mesterek eltérően kezelik, de ha az „igazi” (=ál-) harcművészeket kérdezel, mintha méhkasba nyúlnál.

Menjünk vissza a régi időkbe.  A harcosoknak nem voltak övvizsgáik, de nekik is számot kellett adni a fejlődésükről a mestereik előtt, és a csatamező is rendszeresen vizsgáztatta őket.  Az újkori budo (19. és 20. század eleje) megjelenésével kialakultak a mai övvizsga rendszerek elődei.  A japán rendszerek egyszerűbbek voltak: fehér övvel gyakoroltak évekig, majd barna (fiataloknál lila) öv, majd további pár év múlva fekete.  Az európai és amerikai rendszerekben nagy a szín kavalkád.  Nincs egységes rendszer az iskolák között, de ez önmagában nem baj, de közös edzéseken félreértésekre adhat okot.  Ez sem baj, néhány szóval vagy egy barátságos pillantással és mozdulattal megoldható a helyzet, de néha iszonyú konfliktust okozhat, ez már baj.

Vannak, akik feleslegesnek tartják az egész övvizsgáztatást, ismert Bruce Lee nézete erről.  Mások a kyu rendszer előrevivő hatását hirdetik, de a dan vizsga rendszert már feleslegesnek tarják.  Van, ahol természetes velejárójának tekintik az egész rendszert, és nem hangsúlyozzák túl, de nem is tekintik feleslegesnek.  Bizonyos iskolák technikák megtanulására nagyobb súlyt fektetnek, mások az emberi fejlődést tekintik fontosabbnak, de valós teljesítményt kérnek.  A feni nézetek elfogadhatóak és egymás mellett is létezhetnek.

Most nézzünk két negatív példát.  Az egyik az „öveső” rendszer.  Ha valaki meg tud hajolni, már vizsgázhat (vizsgadíj!) a sárga övre.  Ha nem esik el a saját lábában, máris vizsgázhat zöld övre, ha sikerül egy technikát valahogy visszamutatni, barnaöves.  Így egy év alatt, vagy még jobb, ha fél év alatt máris fekete öves lehet.  Igaz, hogy tudás, tapasztalat, emberi fejlődés nincs mögötte, de ez nem baj, gyorsan haladt és befizette a tetemes vizsgadíjakat.  A másik negatív példa a „danvadászat”.  Ha adsz egy harmadik danos övet, átmegyek a te iskoládba.  Majd egy ötödik danért ismét iskolát vált.  Egy fehér-piros övért még stílust is cserél.  Majd, mint hetedik danos nagymester kikiáltja magát valamilyen nemzetközi szervezet hazai képviselőjévé, kár, hogy külföldön sehol sem ismerik.  Végezetül iskolát alapít, és mint 10. danos soke, sőt már majdnem isten, pardon, Isten, fejezi be pályafutását.  Bár egy technikát sem tud megcsinálni, egy mondvacsinált sérülés mindig kéznél van, vagy néhány lenéző mosollyal fűszerezve, mindent megold.  Én mutassak be technikákat ezeknek?

Szerencsére vannak valódi mesterek, akik emberileg is, technikailag is példamutatóak.

 

Jitsu vagy do

 

Egy stílus nevében lévő do vagy jitsu sokszor semmit nem jelent, nem is tudják a különbséget.  Sajnálatos, mert nagy különbség van az eredeti értelmezés szerint.  A jitsu a tökéletes technikai kivitelezésre és hatékonyságra teszi a hangsúlyt, míg a do a harmonikus kivitelezést és az emberi fejlődést tartja fontosnak.  Tehát a modern korban a do lenne a követendő és soha sem a jitsu, azaz például a judo lenne a követendő és nem a jiu-jitsu.  A dolog azonban nem ilyen egyszerű.  A judo mára versenysporttá silányult, és léteznek jiu-jitsu iskolák, ahol nem tökéletes harcosokat képeznek, hanem a harcművészet útját (=do) járják, és bátran ajánlhatók.  A fenti példát folytatva a jiu-do ezt szeretné a nevében is bemutatni, hogy elkülönül a verseny judotól, de nem jitsu.  Még egy szomorú gondolat a jitsu-ról: a hazai jiu-jitsu iskolák acsarkodásait látva igaznak tűnik a régi mondás: nomen est omen, nevében a végzete.  Bár mások is acsarkodnak…

 

Saját történetem

 

Egy valós példán keresztül szeretném bemutatni, hogy egy valós emberre milyen hatással, van, vagy milyen hatással lehet a harcművészet tanulmányozása.  Természetesen minden emberre másként hat, hiszen nincs két egyforma ember, ez csak egy példa.  Saját történetemről írok, mivel csak ezt ismerem.

1970-es évek elején jól hangzottak ezek a szavak, hogy judo, karate, aikido, önvédelem.  Nem nagyon tudtuk, hogy mi ez, de sok embert érdekelt.  1974-ben édesapám hallott egy helyről, ahol judo önvédelmet lehet tanulni.  Így elmentem a mára legendássá váló Sütő utca 1-be, ahol tényleg lehetett judo alapokon álló önvédelmet tanulni.  Egy évet tanultam itt, közben felvettek az orvosegyetemre, ahol indult egy zártkörű karate klub.  Úgy éreztem, hogy ott a helyem.  El is kezdem járni, de egy fél év múlva kiderült, hogy mégsem ez az én világom.  Mi volt az oka azt már kár lenne firtatni, mindenesetre hosszú időre elment a kedvem mindenféle harcművészettől, bár akkor még nem így hívtuk. 

Mintegy 15 év teniszezés után ismét ürességet éreztem, barátaim, ismerőseim hatására újra el kezdtem érdeklődni a harcművészetek iránt.  Vettem egy judogit és érdeklődtem, hogy hol és milyen irányzatokkal találkozhatok.  Majd elmentem a Sütő utcába és találkoztam Béla mesterrel és ott ragadtam.  Szóltam Gyula barátomnak, hogy ő is eljöhetne, egy hét múlva ő is ott ragadt. 

Akkoriban életcélnak tettem fel a zöld öv elérését.  Gyula, aki versenyjudos volt ifjú korában (ötszörös ifjúsági bajnok) megígérte, hogy nekem adja a zöld övét, ha elérem ezt a szintet.  Úgy lett.  Akkoriban még így mértem a haladásomat.  Később a dan vizsgára, Béla mester irányításával, már nem csak fizikailag, hanem szellemileg, sőt spirituálisan is készültem.  A jiu-do mellett elkezdetem iaidozni és karatézni is.  A három stílus sokban segítette a kiegyensúlyozott fejlődésemet.  Az első iaidos tábor érdekes élmény volt, de a többit se felejtem.  Az övvizsgákra mindig készültem, örömmel töltött el, de már nem ez volt a lényeg.  Amikor judo-ból levizsgáztam az első, majd a második danra, már nem éreztem azt az eufóriát, mint a zöld öv megszerzésekor.  Talán ez így helyénvaló.  A jiu-do második danos vizsga eléggé presztízs vizsga volt, itt éreztem a dan vizsgák negatív hatását, de nem éreztem nagyon zavarónak.  Azóta teszem a dolgom, tanulok és tanítok.  Levizsgáztam a 3. majd a 4. danra is.  Majd megkaptam adományozott fokozatként az 5. dant.  Büszkén viselem, de az élet és a kor velejárójának tartom, nem jelent semmilyen dicsőséget.

Jó pár éve a fiam elérte a 3. kyut, azaz a zöld övet, Béla és Gyula mesterek előtt levizsgázott és büszkén viselte azt a zöld övet, ami egykoron Gyuláé, majd az enyém volt.  Fiam is, én is örültünk neki, de már az élet dolgának tűnt.  Ezt a természetességet és mindent, ami mögötte van, érzem a legnagyobb fejlődésnek.  Aztán levizsgázott a kék, majd a barna övre is.  A legendássá váló zöld övet más tanítványaim is viselték, majd elérve a következő fokozatot visszaadták, hogy további tanítványim is megkaphassák.

 

Zárszó

 

Mit ad a harcművészet a mai kor emberének?  Természetességet a világ dolgaiban.  Egyszerű látásmódot, békét önmagával és a környezetével.

 

 

Máriaremete, 2003. – 2011..